Simplicity (Translation #1)
To Haydée Lange
It opens, the gate to the garden
with the docility of a page
that frequent devotion questions
and inside, my gaze
has no need to fix on objects
that already exist, exact, in memory.
I know the customs and souls
and that dialect of allusions
that every human gathering goes weaving.
I’ve no need to speak
nor claim false privilege;
they know me well who surround me here,
know well my afflictions and weakness.
This is to reach the highest thing,
that Heaven perhaps will grant us:
not admiration or victory
but simply to be accepted
as part of an undeniable Reality,
like stones and trees.
Simplicity (Translation #2)
To Haydée Lange
Opens the garden gate
docilely as a page
a frequent devotion interrogates
and inside the glance
need not fix on objects
now firmly in memory.
I know each custom and soul
and that dialect of allusions
every human aggregation weaves.
I need not speak
nor lie about privileges;
well they know me hereabouts,
my anguish and weakness.
This is as high as one may reach,
what Heaven perhaps will grant us:
neither admiration nor victories
but merely to be admitted
as part of undeniable Reality
like stones and trees.
Egyszerűség (Hungarian)
Haydée Lange-nak
A gyakorlat és odaadással
forgatott könyv engedelmességével
nyílik ki a rácsos kertkapu
s a tekintetnek odabent
meg se kell állapodnia a dolgokon,
már rég megrögződtek az emlékezetben.
Ismerem itt a járást és a lelket
és azt a közös tolvajnyelvet,
amit minden kis csoport kitalál magának.
Nincs szükség nagy szavakra,
felvágni ezzel-azzal;
itt mindenki jól ismer körülöttem,
ismerik gyarlóságaim, gátlásaim.
Ez a legtöbb, amit elérhetünk,
ami talán lehozhatja a Mennyet:
nem a csodálat, nem a diadal,
csak az, hogy egyszerűen elfogadnak
a tagadhatatlan Valóság részéül,
mint a köveket vagy a fákat.
Llaneza (Spanish)
A Haydée Lange
Se abre la verja del jardín
con la docilidad de la página
que una frecuente devoción interroga
y adentro las miradas
no precisan fijarse en los objetos
que ya están cabalmente en la memoria.
Conozco las costumbres y las almas
y ese dialecto de alusiones
que toda agrupación humana va urdiendo.
No necesito hablar
ni mentir privilegios;
bien me conocen quienes aquí me rodean,
bien saben mis congojas y mi flaqueza,
Eso es alcanzar lo más alto,
lo que tal vez nos dará el Cielo:
no admiraciones ni victorias
sino sencillamente ser admitidos
como parte de una Realidad innegable,
como las piedras y los árboles.
